Anya leves a fazékban, anya kihalt állat
Anya leves a fazékban, anya kihalt állat
A legjobb anyák napi versek. Csak ki kell találnia, ki írta őket. A képek néha segítenek. Néha nem.
A legjobb anyák napi versek. Csak ki kell találnia, ki írta őket. A képek néha segítenek. Néha nem.
„De a mamám nem / szereti amikor meg / én sminkelek, / pedig nem is / szólok neki, csak / utólag látni / lehet. // Egyszer húzott nekem / bajuszt, az oviban a / farsangkor. / Megkérdeztem tőle: / ha tud, magának miért nem rajzol?”
„Jaj, megfojtasz, kicsi kincsem! / Lelapítod minden tincsem! / Csupa takony már az ingem! / Jól elkented – kösz! – a sminkem! / Minden reggel csak a rumli! / Ezt is meg lehet ám unni! / Miket beszélsz? Ugyan, kérlek! / Hát már hogy ne szeretnélek! / Minek ez a buta hiszti? / Sipirc gyorsan reggelizni!”
„Anyukám csodaszép asszony, / apukám hozezért passzol. / Ha megyek vele én, látnak, / nem adom soha őt másnak. // Anyukám csodaszép asszony, / apuhoz csakis ő passzol. / Egyedül vagyok én gyermek / – asziszem, valahol nyertek.”
viszont a cserépkályha tetszik mindenkinek, /
igazad volt, hogy ragaszkodtál hozzá mindenáron, tényleg szép, /
előbb-utóbb majd csak megveszi valaki, persze nem mindegy, mennyiért, /
és akkor ki kell ürítenem az egész lakást, felszámolnom mindent, /
az olyan lesz, mint egy második temetés, végleges búcsú. /
Levesem hütötted, fujtad, kavartad, /
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem! /
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad - /
félrevezettél engem./
A gyakorlat: mint az anyaföld esetében.
Ismerjük rigolyáit (ha esik, kiteszi a virágait),
és megszoktuk mániáját, a gravitációt,
de azért amikor néha hirtelen a keblére ölel, és pofára esünk,
mégsem távoli nagybátyánkat, Newtont idézzük cinkos derűvel,
hanem kurvaanyázunk.
„Anyától apáig egyetlen út / vezet, az, amelyiken a hatos / autóbusz megy. De ez a járat / azóta nem közlekedik, mióta / apa feleségül vette anya / régi barátnőjét, a Cédát.”
„anya leves a fazékban, anya kihalt állat, / anya ma már nem lesz anya, holnap lehet, hátha, // anya fátyol, anya márvány, agyonmosott kabát, / anya varrja és csomózza és szétszedi magát, // anya horgol, anya fércel, felszel egy szalonnát, / anya, félek, soha most már nem jön vissza hozzám.”
„Most sírok. Itt hagyott anyu. / Sírok és nem törlöm le a könnyemet… / Hadd lássák, hogy én most szenvedek! / És hiába dobják ide a labdát, / Nem gurítom vissza… / Nem lehet. / Itt fogok ülni a széken estig, / S a mesét sem hallgatom. / Úgyse tetszik.”
Reám raktad a gyöngeséged mázsás /
bilincseit./
Most hordalak fájó lelkemben téged,/
amint te hordtál./
Rád gondolok, kávédra, könnyeidre,/
özvegyi fődre./