Képes vagy elengedni a múltat?

Dühös vagyok rá és nem mellesleg az egész világra, és ezt éreztetem is mindenkivel.

Napokig az ágyból sem akarok felkelni.

Szomorú vagyok, de az élet nem áll meg, és teszem a dolgom.

Nem, hazafelé már otthoni üzemmódba kapcsolok.

Attól függ, hogy ki dühített fel. Ha a főnök, akkor igen, a kollégákkal nem foglalkozom.

Igen, nehezen tudok továbblépni, mindig olyankor jut eszembe, mit kellett volna mondanom.

Bosszút forralok, a szemet szemért híve vagyok.

Megpróbálom kitalálni, hogyan tudom ebből a legjobbat kihozni.

Nem örülök neki, de próbálom elfogadni a kialakult helyzetet.

Igen, van egy mappám, amibe csupa ilyet gyűjtök. Talán még régi, rúzsnyomos posztereket is, a kedvenc zenekaromról.

Egyet-kettőt megtartottam, amit különösen fontosnak ítéltem, de nem jellemző, hogy ilyesmit gyűjtök.

Nem. Ha nosztalgiázni akarok, inkább beszélgetek a családdal, a barátokkal.

Mint életem egyik legmeghatározóbb élményére.

Csak arra tudok gondolni vele kapcsolatban, mennyire fájt, mikor szakítottunk.

Pusztán halvány emlékeim vannak róla és arról az időszakról, de azok jónak rémlenek.

Nem, mert gondolni sem szeretek arra, hogy valamit elrontottam.

Igen, mindig igyekszem átgondolni, mit kellett volna másképp csinálnom.

Attól függ, mekkora hibát vétettem. Kicsikből nem feltétlenül, nagyokból hamarabb.

Általában a kezdeti lelkesedésem hamar elmúlik, így nem jellemző, hogy az elhatározásomat betartom.

Csak ha nagyon fontos elhatározásról van szó, ami az egész életemre hatással lehet.

Igen, a kitűzött célokat mindig igyekszem megvalósítani.